A fesztivál szülőatyja a monotáncról
Van a műfaj születésének története?
2005-ben Énekes István barátommal Dunaújvárosban dolgoztunk a Bartók Béla Táncszínházzal, és épp kerestük, hogy milyen projektet lehetne csinálni az együttes repertoárján kívül. Akkor indítottuk el az Ifjú Koreográfusok Fórumát (IKF) és felmerült egy szólóelőadásokból álló fesztivál lehetősége, mert láttuk, hogy nagyon sok szólóelőadás született a szakmán belül és tűnt el méltatlanul hamar. Nem azokra a szólókra gondoltunk, amik a tánc szépségét, technikai különlegességét vagy újszerűségét mutatták be, hanem az érdekelt minket, ami a színházhoz vitt közelebb. Ezek mind dramatizált előadások voltak, tartalmukban, gondolatiságukban, mondandójukban jóval többet tudtak, mint egy szólótánc. Rájöttünk, hogy ez a monodráma táncos megfelelője, ráadásul az egri Gárdonyi Géza Színházban akkoriban volt egy kétévente megrendezett monodráma fesztivál. Ennek mintájára megalkottuk az elnevezést, a monotáncot. Így kezdődött, most pedig már szakdolgozatok születnek, komoly tanulmányok és cikkeket írnak róla, és a szakmán belül is természetessé vált az új műfaj létezése.
Mára a világ majd’ minden táján táncolnak monotáncot. Hogyan ismerték meg ezt a táncfajtát külföldön?
Ahogy a neve is mutatja, ez egy nemzetközi fesztivál, ezért mindig keressük a partnereket, akik eljönnének Magyarországra. Az első együttműködésünk Jivko Jeliazkov bolgár koreográfussal volt, aki Monocrossing címmel készített előadást a KET táncművészének, Hargitai Mariannak, majd ugyanezt a dél-koreai Jungin Lee-nek is, mi pedig bemutattuk úgy, hogy ketté volt osztva a színpad és a két lány egyszerre, de egymástól függetlenül táncolt rajta. Jungin Lee azóta Linzben tanít, az idén pedig már két tanítványát hozza el a budapesti fesztiválra. Petrányi Barna (Pro Progressione), akinek nemzetközi projektjei vannak, korán bekapcsolódott a munkába, valamint a KET akkori művészeti vezetőjét, Kun Attilát meghívták workshopokat tartani Dél-Koreába. Így több szálon is elindult a nemzetközi kapcsolatrendszer kiépítése, a dél-koreaiakkal pedig azóta partnerivé vált az együttműködés, Sin Ae Park vezetésével. Ő és a csapata gyakran jönnek Európába, Párizs után általában nálunk, a SŐT7-en mutatják be a legújabb előadásaikat, illetve a monotánc fesztiválon is, immár negyedik alkalommal. Az ő szervezése a Monotanz Festival Soeul, vagyis a mi fesztiválunk dél-koreai testvére, amit a páratlan években rendeznek meg.
Miért kétévente rendez a KET és a Bethlen monotánc fesztivált?
Egyrészt az azóta már megszűnt, egri monodráma fesztivállal volt egy kapcsolatunk, ami hasonlóképpen működött.
Másrészt azért, hogy termelődjön annyi előadás, amiből már ki lehet válogatni egy fesztiválprogramnyi mennyiséget. Műfaji jellemző, hogy ezek többségében rövid, 15-25 perces előadások, és bár akadnak 40-50 percesek is, két-három is kell belőle egy napra. Mindemellett, táncos szemszögből ez egy rendkívül nehéz műfaj, sok munka és idő kell ahhoz, hogy megszülessenek a hiteles előadások. Magunkból merítkezni komoly kitárulkozás. Én vagyok az, aki gondol valamit, és én fogom ezt közvetíteni. Vagyis, ezek mindig személyes vallomások, akkor is, ha koreográfus is dolgozik az előadóval, és ő faragja a táncost azzá, amit meglát benne. Nem történeteket mesélünk tehát a monotánc során. A koreográfus nélkül, egyedül létrehozott monotánc talán még nehezebb, mert ott nincs folyamatos a párbeszéd, nincs interakció. Amikor egyedül vagy, borzasztó nehéz folyamatosan motiválni magad, illetve technikailag is bravúr kitalálni, rögzíteni és végigvinni az előadást.
Megfogalmazható, hogy mikor jó egy monotánc előadás?
Ha ülök a nézőtéren, és feláll a szőr a karomon, akkor az jó, ha nem, akkor kívül maradtam, akkor nem érintett meg. Nem arról van szó, hogy az elejétől a végéig ezt kell éreznie a nézőnek, hanem arról, hogy legyen egy olyan pillanat, amikor behúz, magával ránt a darab. Egyébként a nézőnek könnyebb azonosulnia egy szólistával, még akár egy duóval vagy trióval is, mert meg tudja találni, hogy melyik lehet ő. Amikor csoportokat figyelünk, akkor már sokkal nehezebb, másféle hatásmechanizmusok érvényesülnek. Előbbiek ezért sokkal személyesebbek, bele tudunk helyezkedni valamelyik szereplő bőrébe, ami persze a néző befogadásán is múlik. Innen nézve óriási kockázatot vállal az alkotó, ő viszi a vásárra a bőrét, hiszen ő hat, vagy nem hat. A néző néz és ítél, az alkotó pedig elviseli ennek a terhét.
Hogyan zajlik a kiválasztási folyamat?
Igyekszem két éven át minden monotánc előadást megnézni. A magyarokat élőben, a külföldieket videón, Petrányi Barna pedig járja a világot. Az elsődleges szempontom, hogy az előadás hasson, amit elsősorban magamon tudok tesztelni, illetve megfigyelem a többi nézőt is. Körbenézek az előadás után, nem rohanok el, hallgatózom, beszélgetek az emberekkel. Kritikákat olvasok – vannak problematikus előadások, amikről vitatkoznak. Az is jó, mert kihozott valamit az emberekből, hiszen reagálnak.
Azt szeretem ebben a fesztiválban, hogy föl tudja mutatni az elmúlt két év termését.
Valamint, szintén nagyon fontos az, amit e köré tudunk tenni. Ha idejönnek werkfilmet nézni, vagy elolvassák a műsorfüzetet a nézők, akkor tudni fogják, hogy volt egy tizedik, jubileumi rendezvény, vagy, hogy a dél-koreaiaknak is van egy monotánc fesztiváljuk. Ismeretterjesztő célja is van tehát a kísérő programoknak. Két előadás között például egyperces táncfilmeket vetítünk a SzólóDuó Fesztiválról, vagy Dusa Gábor fotóművész táncfotó kiállítása is látható csak úgy, mint Gergye Krisztián koreográfus képzőművészeti tárlata. Utóbbi a harmadik alkalom arra, hogy táncos-koreográfus képzőművészeti alkotásokkal szerepel nálunk, jelen esetben épp a bemutatója mellett. Szerencsés helyzet, hogy a Bethlen Téri Színház adottságai mindezt megengedik. Az kávézóban a műfajról, a motivációról szóló beszélgetés is lesz dr. Lőrinc Katalin táncművész, egyetemi tanár moderálásával a Mi fán terem a monotánc? címmel, ahol a nézők találkozhatnak az alkotókkal és föltehetik a kérdéseiket.
Idén több kísérőprogram is a dél-koreai vendégekre fókuszál.
Igen, a kerítéskiállításon az ő előadásaikon készült fotókat mutatjuk be, lesz werkfilm vetítés a szöuli fesztiválról, és a SÍN Art Centerben táncszakmai workshopot tart a három dél-koreai előadó, amire máris rengeteg táncos jelentkezett. Unikális lehetőség az, hogy egy ilyen távoli országból származó mestertől tanulhatsz, egyrészt a távolság miatt, másrészt azért, mert ennek hatalmas költségei vannak. Mindkét fél számára megtiszteltetés és kiváló alkalom, hogy részesei lehetnek egy ilyen találkozásnak.
