Tíz év, kilenc alkotás és egy állandó viszonyítási pont: a Bethlen Téri Színház. Stern Lili március 8. és 14. között visszatér oda, ahol egy évtizede a pályafutása elkezdődött. Három meghatározó előadását – a SKIZOFRÉN-t, a LOOP POOL-t és az UNDERDOG-ot – állítja újra színpadra, hogy szembenézzen saját alkotói múltjával. Az anorexia magányától a bántalmazó kapcsolatok traumájáig vezető úton a mozgás számára nem csupán esztétika, hanem a túlélés és az önazonosítás eszköze. A jubileumi fesztivál kapcsán arról beszélgettünk vele, hogyan fér meg egymás mellett a színpadi siker és a cringe életérzés, mit jelent a kánonon kívüli alkotói szabadság, és hol van az a határmezsgye, ahol a személyes fájdalom kollektív élménnyé nemesedik.
Tíz év alkotói munka után, huszonhat évesen visszatekinteni nem magától értetődő gesztus. Miért most?
Most telt el pontosan tíz év. Sokáig fel sem tűnt, mennyi idő telt el, de amikor rádöbbentem erre a kerek számra, egyszerre volt ijesztő, megható és végtelenül nosztalgikus. Ahogy visszanézek az útra, honnan indultam, hogyan formálódtam, és hová érkeztem meg, azt érzem, hogy ez a történet a maga módján különleges. Nem azért, mert rendkívüli lennék, hanem mert szívből épült. Szeretném, ha ez példa lenne arra, hogy ha valaki igazán szereti azt, amit csinál, és kitart mellette, akkor képes utat törni magának. Nem gondolom, hogy tehetségesebb vagy jobb előadó lennék bárki másnál. Egyszerűen csak mélyen szeretem azt, amit csinálunk a csapatunkkal, és hiszek benne teljes szívvel. És talán végül ez az, ami igazán számít.
2016 óta kilenc alkotásod született, te mégis ezt a hármat emelted ki a jubileumra. Mi az a közös nevező vagy belső igazság, ami ezt a szelekciót összefűzi?
Ezt a három előadást érzem igazán valódinak, őszintének és önazonosnak. Mindegyikben ott van, vagy ott volt az a belső tűz, ami sok más munkámból talán hiányzott. És ami még ennél is mélyebben összeköti őket, hogy mindhárom egy konkrét ember miatt született meg. Eredetileg olyan embereknek készült, akik különösen fontosak voltak számomra, és akik meghatározó hatással voltak az életemre. Talán éppen ezért lett bennük ennyi igazság és ennyi szenvedély.
A SKIZOFRÉN tízéves előadás. Mennyire lehetséges ma érvényesen megszólaltatni egy tizenhat éves lány állapotait, és mennyire változott meg közben a darab jelentése számodra?
Nekem drámapedagógusként például nagyon könnyű megszólítanom a tizenéveseket. Az viszont, hogy az előadásaimmal mennyire vagyok még menő ebben a közegben, őszintén szólva kérdéses, szerintem semennyire. Már nem vagyok 16 éves, ezért nem tudom biztosan, hogy ma is érvényesen tudom-e megszólítani ezt a generációt. Amikor azonban a darab készült, az volt, hiszen mi magunk is 16–17 évesek voltunk, akik létrehoztuk.
Szerintem ennek a generációnak vizuálisan és zeneileg is izgalmas előadásokra van szüksége, és olyan történetekre, amelyek a saját mindennapjaikra reflektálnak. Különben a színház egyszerűen nem találja meg őket, és a többség érdeklődését sem kelti fel.
A darab jelentése pedig számomra azóta sem változott. Talán csak annyiban, hogy ma már kevésbé drámaian látom azt a lelkiállapotot, amiről szól. A komolyság továbbra is benne van, de most már több színt, több életet és több lehetséges kiutat is látok benne.
A LOOP POOL az anorexia magányos küzdelméről beszél. Szerinted a táncművészet képes-e túllépni a puszta figyelemfelhíváson, és egyfajta kollektív feldolgozási élményt nyújtani?
Nem tudom, hogy a táncművészet mindig képes-e erre, de alapvetően hiszek abban, hogy a tánc egyfajta politikai állásfoglalás is, és jóval több puszta mozdulatok sorozatánál.
A LOOP POOL-lal kapcsolatban elfogult vagyok. Pontosan hét évvel ezelőtt mutattuk be, és azóta is azt tapasztalom, hogy az emberek emlékeznek rá, valahogyan velük maradt. Sokan sírtak az előadás után, írtak nekem, beszélgetések indultak, barátságok születtek.
Azt érzem, hogy a LOOP POOL valódi feldolgozási élményt tud adni. És nagyon remélem, hogy most is képes leszek ugyanarra, mint hat-hét évvel ezelőtt. Erre az előadásra most testben és lélekben is úgy készülök, hogy szinte „bele kell halnom” ahhoz, hogy mindent őszintén és maradéktalanul át tudjak adni. Ezt várom a legjobban.
Az UNDERDOG nyersanyaga egy személyes trauma. Hol van számodra az a pont, ahol a személyes vallomás átlép a megformált művészi gesztusba, és mi az a biztonságos távolság, amiből alkotóként még rálátsz a saját történetedre?
Ez egy nagyon nehéz kérdés. Őszinte leszek: az tudott segíteni ennek a traumának a megemésztésében, hogy az UNDERDOG előadás megszületett. Az, hogy művészileg formát adtunk a traumának.
Közben mégis érdekes, mert az előadás könnyed, vicces, szórakoztató, vagány, okos és szexi lett. Mindaz benne van, aki én vagyok és az is, aki nem lehettem abban az időszakban, amikor abúzusban éltem a volt barátommal.
Mindig igyekszem úgy gondolkodni, hogy a közönségre figyelek: kiknek készül az előadás, és miért. Ez segít abban, hogy ne legyen öncélú vagy érthetetlen. Nagyon fontos számomra a narratíva és a képek világa, az, hogy olyasmit hozzak létre, amihez valahogyan kollektíven is tudunk kapcsolódni. Ez ad egyfajta biztonságos távolságot is.
Azt hiszem, aki ismeri a darabjaimat, az valamilyen mély szinten ismer engem is. És közben mégsem tudja igazán senki, mi zajlik a fejemben. Talán éppen ez benne a jó.
Vannak az előadásoknak olyan rétegei, amelyeket ma már legszívesebben elhagynál, de a hitelesség miatt mégis úgy érzed, hogy vállalnod kell?
A LOOP POOL úgy jó, ahogy van, ahhoz nem nyúltunk, abban semmi nem változott.
Az UNDERDOG-ot újradolgoztuk. Amikor bemutattuk, még nem tartottam ott, hogy olyan mélységgel és tisztasággal tudjak beszélni a témákról, ahogyan igazán szerettem volna. De nem hagytunk el belőle semmit, inkább csak hosszabb, érettebb lett, pontosabb, őszintébb.
A SKIZOFRÉN-nél viszont rengetegszer volt cringe-érzésem. Fodor Sacinak, a másik fellépőnek sokszor mondtam is: „Jézusom, én ezt így nem tudom eltáncolni.” Nem arról volt szó, hogy technikailag ne menne, hanem hogy kirázott a hideg attól, mennyire nyers és mennyire bátor voltam benne. A SKIZOFRÉN drámaisága kifejezetten ijesztő volt számomra. Szinte mindent benne hagytunk, de bizonyos dolgokat át kellett alakítani ahhoz, hogy ne puszta görcs és szégyen legyen számomra, hanem vállalható, élő anyag.
Melyik volt az a konkrét szakmai kánon vagy elvárás, amit tudatosan le kellett bontanod magadban a saját nyelved megtalálásához?
Az, hogy ne érdekeljen, ha nem szép, amit csinálok. Ne érdekeljen, ha fura. Ne érdekeljen, ha túl erotikus. Ne érdekeljen, ha nem tökéletes.
Ma már nincs bennem megfelelési kényszer. Régen volt, főleg a kritikusok felé. De a legtöbben évek óta nem is nézik a munkáimat. És igazából nem is nekik csinálom, hanem azoknak a mindennapi embereknek, akik beülnek, akik érezni akarnak, akik kapcsolódni szeretnének. Nekik.
Ritka a pályán ez a tízéves intézményi folytonosság, amely téged alkotóként a Bethlen Téri Színházhoz fűz. Mit ad hozzá a mostani visszatekintésedhez a Bethlen tere és az a csapat, amely az indulásod óta végigkísér az utadon?
Ez talán az egészben a legszebb. És számomra ez adja a legtöbbet.
A Bethlen nélkül nincs Stern Lili-karrier, ez egészen biztos. Van köztünk egy kimondatlan lojalitás, ami szerintem örökre megmarad. Ezek az emberek láttak felnőni. Bármi történt, mellettem álltak, segítettek, és a mai napig őszintén tudunk lelkesedni egymásért, akkor is, amikor nehéz helyzetek vannak.
Éberhardt Klára, Szögi Csaba, Prokop Ádám, Fogarasi Zoltán, Galkó Janka, Budai Géza, Formanek István, Razsovich Zsófia, Váczi László, Meszes Tímea, Medvegy Andrea és mindenki más, aki ennek a történetnek a része volt: köszönöm.
Tíz év után merre tart az alkotói kíváncsiságod? Van olyan eddig ismeretlen terület, ami a következő évtized meghatározó iránya lehet?
Van hát, de bevallom, félek így kitárulkozni. Leginkább azért, mert a következő tíz évemet a művészetmenedzsmenti pályámnak szánom. De azért nagyon vonz, hogy magam játsszak zenét a színpadon. És van egy nagy vágyam, ami már öt éve él bennem: várok egy olyan zenei albumot bárkitől, ami annyira inspirál, hogy arra készítsek egy történetet mozgásban.
Emellett a színház keretein kívüli performatív helyzetek is izgatnak, ez számomra nem újdonság, ez mindig is mélyen bennem volt, és már számos ilyen élményben volt részem.
Ha a tizenhat éves éned ma ott ülne a Bethlen nézőterén, mi lenne az a legfontosabb tapasztalat az alkotói szabadságról és küzdelemről, amit most, tíz év után átadnál neki?
Hordj lógós, lenge gatyát és pólót vagy merj meztelen lenni a próbán, így igazabbak a mozdulatok. Csak ennyit mondanék. Minden más jó volt úgy, ahogy történt.
Az interjút Formanek István, a Bethlen Téri Színház marketing- és kommunikációs menedzsere készítette.
