November 24-én mutatja be Stern Lili UNDERDOG című új előadását a Bethlen Téri Színházban. Az alkotóval a premier előtt arról beszélgettünk, hogy milyen élmények és gondolatok formálták a darab létrehozását, és miért döntött úgy, hogy a próbafolyamat egy részét megnyitja a közönség számára. Az interjú során szó esett arról is, hogyan látja a kortárs tánc szerepét a társadalmi kérdések feldolgozásában, és milyen tervei vannak a jövőre nézve.
“… a művészetben szerintem a legfontosabb tényleg az, hogy őszintén beszélgessünk egymással, a közönséggel.”
Milyen személyes élmények inspiráltak téged az Underdog létrehozása során?
Biztos vagyok benne, hogy ez lehet a legfontosabb kérdés ebben az interjúban, de szeretném, ha az inspiráció minél inkább rejtve maradna. Nagyon fontos az alkotói csapatunknak – Csúcs Angélának, Olajos Bencének és Csizmadia Botondnak -, hogy ez az előadás minél inkább a nézőinkről szóljon, és ne csak rólunk. Szeretnénk, ha mindenki megtalálná a saját kapcsolódását az előadással. Az én történetemről szívesen beszámolok az előadás utáni beszélgetésen.
Mit gondolsz, a közönség vajon mire számíthat az előadás címének hallatán? És miért pont ezt a címet választottad?
Elképzelésem sincs, hogy ki mire számít. Az előadásról eddig csak a három alkotótársammal, egy szűk nyílt próbán és néhány általam nagyon szeretett emberrel beszéltem. Ezeken a beszélgetéseken voltak, akik az esélytelenségre, a kitettségre, alárendeltségre, alulmaradottságra asszociáltak. De volt olyan is, akinek egy tűzcsap vagy Nick Cave jutott eszébe. – Ezek szerintem irtó viccesek és jók.
Az UNDERDOG kifejezést egyébként leginkább sportokban használják, a versenyben lévő esélytelenebb felet hívják így. A pszichológiában pedig az Underdog-effektus kifejezést akkor használják, ha úgy gondolják, hogy az egyénnek szüksége van életbeni hátrányokra, mert a látszólag leküzdhetetlen esélyekkel szembeni sikerért folytatott küzdelem fontos a növekedéshez. Azt hiszem, ehhez mindenki tud kapcsolódni.
Milyen szerepe van szerinted a kortárs táncnak a társadalmi problémák feldolgozásában?
Erre tudnék úgy válaszolni, mint művészetmenedzser, és akkor fel tudnék sorolni ezernyi érvet, ami miatt hasznos a kortárs tánc, de ezeket azért én is megkérdőjelezem napi szinten.
Szerintem két nagyon fontos szerepe van: az egyik, hogy motívumokat és szimbólumokat mutasson, ezáltal érzeteket keltsen az emberekben. Olyanokat, amelyeket verbálisan nem lehet megfogalmazni, amik testi és lelki szinten hatnak az emberekre. Jó esetben akár fel is old valamit a nézőben. A másik fontos szerepe – ennek a szöges ellentéte – a párbeszéd indítása. A mozgás mentén, legyen az most kortárs tánc, nagyon érdekes beszélgetések indulhatnak el olyan témákról, amelyekről vagy sosem beszélnénk, vagy túlintellektualizáljuk, és így sokszor talán a lényegét is elveszíti a probléma és a hozzá fűződő kapcsolatunk. A kortárs táncon keresztüli beszélgetés szinte mindig őszinte.
Hogyan formálta eddig a magányos alkotói folyamat a munkáidat? Mik voltak ennek az előnyei és a hátrányai?
Nagyon elmélyülten dolgoztam mindig is, erre jó volt a magány, de leginkább azért alakult ki a magányos alkotói folyamat, mert elég introvertált vagyok, ha alkotói munkáról van szó. Angi, Bence és Boti az egyetlenek, akik minden lépését ismerik az alkotói agyamnak, másokat ebbe nagyon nehezen tudtam bármikor is beengedni, pedig szeretnék. Hátránya leginkább az volt, hogy a szakmán belül egy magányos szigetként élem az alkotói életemet, de ez a drámainstruktori és művészetmenedzseri hivatásokkal erősen megváltozott. Azokban extrovertált, önbizalommal teli social butterfly vagyok.
Mi ösztönözött arra, hogy ezúttal megnyisd az alkotói teret a közönség és mások előtt? Miért döntöttél úgy, hogy megosztod ezt az intim folyamatot a nézőkkel, és milyen kihívásokat, élményeket jelent ez számodra?
Amerikában rengeteget beszélgettünk a kinti osztálytársaimmal, professzorokkal, barátaimmal nagyon felszabadultan alkotói folyamatokról. Nagyon hiányzott, hogy itthon is kipróbáljam ezt a saját anyanyelvemen, a saját közegemben. Nem sokan csináljuk ezt sajnos, pedig ahogy már említettem, a művészetben szerintem a legfontosabb tényleg az, hogy őszintén beszélgessünk egymással, a közönséggel. Az előadást egy nagyon személyes magánéleti történés inspirálta, és szerettünk volna ettől elrugaszkodva egy általánosabb témáról előadást készíteni. Ezért jött az ötlet, hogy kinyissuk az alkotói folyamatot, a próbatermet. Nagyon izgultam a nyílt próba előtt, de életem egyik legszebb élménye volt. Külön öröm, hogy Olajos Bence, fénytervező, és Csúcs Angéla, jelmez- és látványtervező is ott volt ezen az eseményen. Rengeteget adott nekünk ez. Kihívás volt verbalizálni valami olyat, ami leginkább testi és lelki szinten munkálódik bennünk, és ezt megosztani érthetően, valamint kérdezni róla érthetően. Azt kell, hogy mondjam, inkább volt egy színházpedagógiai foglalkozás, mint egy nyílt próba, de azzal a pár számunkra idegen emberrel kapcsolódni hatalmas tanulás volt már csak arra a másfél órára is.
Miben változott meg a művészi látásmódod az Egyesült Államokban töltött idő alatt?
Hát, ezt nem tudom. Szerintem, mint ember változtam meg, nem mint művész.
És hogyan hatott a külföldi élet az identitásodra, hogy érzed magad most Magyarországon, mint művész?
A jég hátán is megélek, nagy lett a bizalmam magamban, azt hiszem, így hatott rám Amerika. Magyarországon nem hiszem, hogy művészként vagyok jelen, hanem menedzserként, azóta amióta visszatértem, és nagyon jól érzem magamat. Mindenki iszonyatosan hiányzott, nagyon jó közegben vagyok, és hálás vagyok minden egyes napért Budapesten.
Ha három dolgot áthozhatnál Magyarországra az amerikai művészeti közegből, mik lennének azok?
Huh, mondjuk azt, hogy legyen a mecenatúrának kultúrája. Az emberek tudjanak többet költeni kultúrára. A független előadóművészek érdekei is állandóan képviseltetve legyenek működő szakszervezeteken keresztül. Ezeket mind!
“… a Bethlen a lehető legbiztonságosabb hely, tényleg egy második otthon.”
Mit jelent számodra „valami grandiózusat” vállalni ebben a személyes történetben? Hogyan éled meg, hogy a hétköznapi dolgok is lehetnek monumentálisak?
Az előadás leírása egy fricska, önirónia, ahogy a grandiózus szó is az ebben a kontextusban. A személyes történetem csak nekem grandiózus, hiszen mint mindenki, én is magam körül forgok, de közben érdektelen ahhoz képest, amiben mi együtt élünk. A hétköznapi dolgok is lehetnek monumentálisak, de ez legtöbbször attól is függ, hogy épp milyen érzelmi állapotban vagyunk, és hogyan érzünk.
Milyen érzés számodra újra a Bethlenben fellépni?
Nagyon szentimentális megfogalmazás, de a Bethlen a lehető legbiztonságosabb hely, tényleg egy második otthon. Megható itt lenni mindig, szeretve lenni ebben a közegben.
Most, hogy újra Magyarországon vagy, hogyan képzeled el a jövődet? Milyen terveid vannak?
Menedzserként dolgozni, dolgozni, dolgozni. Így képzelem el, mert ez inspirál, és azt akartam mindig is csinálni, amit most. Közben pedig hát mire másra vágyik az ember, mint hogy a családjával legyen, a barátaival, és hát a szerelem, na, az, ha van, az nagyon jó.
Stern Lili performer, koreográfus, drámainstruktor és művészetmenedzser, 2016 óta a magyar kortárstáncterület aktív tagja. Stern 2016-ban elsőként lépett fel a Bethlen Téri Színház Ambíció tehetségprogram keretein belül, azóta pedig számtalan egész estés előadást mutatott be. Munkái egyértelműen őszinte, bátor és nyers személyiségéből építkeznek. Előadásaiban erős vizuális elemeket alkalmaz, amiket legtöbbször filozófiai tartalommal vegyít. Munkáiban az egyént vizsgálja, és annak társadalmi helyét.